Most megint olyasmit készítettem, amihez hasonlóért már kaptam a cuki kis pofácskámra. Ez az ominózus rántott bélszín steak volt. Mondom steak. A játékom nem az volt, hogyan rántsak ki egy darab drága bélszínt, hanem hogyan készítsek el egy szaftos fél angolosra sütött, pihentetett steak-et ropogós bundában. Jelentem sikerült. Egyesek szerint ez bűn volt a bélszín esetében. Nekik az, nekem bocsánatos, sőt mézédes bűn, mely gasztro fejlődésem jeles állomása lett. Most az izgatott, hogyan lehet egy lassú tüzön vajpuhára sütött marhapofával ugyanezt eljátszani.
Szép csendben figyelem a mindent átható medvehagyma őrületet. Kijelentem, hogy semmi bajom vele, de azt gondolom olyan, mint Kasza Tibi. Mostanából mindenből ő folyik (és ehető, de nem nagy szám). Szerintem ez a növény a mai ultra felkapottságát két dolognak köszönheti ellenére annak, hogy íze számomra kissé tolakodó. Az egyik, hogy ez a tavasz hírnöke. A tél kiéheztette az embereket a friss, nem fóliasátras ízekre és ez bizony hozza a gyógyírt erre. A másik, hogy csak rövid ideig kapható. Na, jó legyen egy harmadik is: divatos. Például én ma szerveztem le, hogy egy zöldséges hozzon nekem egy rakás vöröshagyma szárat. Pontosabban azt a középső szárat, ami majdan a virágzatot hozza. Ezt ő is és minden más termelő kidobja, miközben nekem egyik kedvencem. Tavaly is ingyen adta. Vajon mi lesz, ha ez is divatba jön?
