A Műkedvelő esete a kertitó építéssel és a rizseshússal

Történt egyszer, hogy életem szerelme belépett az életembe. Ezzel még nem is lenne semmi gond, de szerelmünk hajnalán hoztunk egy közös döntést, miszerint az  amúgy jó adottságokkal rendelkező, ám kevéssé szerethető kertünket felújítjuk, pontosabban átalakítjuk, legpontosabban: a dzsungelszerű káoszból Kertet kreálunk. Na, ezzel sem volt elvileg baj, de az első előjeleket, miszerint a csajom egy "kreopata" le kellett volna vennem. Gondolom ilyen szó nincs, no meg én is ebben a pillanatban találtam ki. Jelentése annyira kreatív, hogy az már szinte klinikai eset.
Ekkor történt az, hogy a kertrendezés egyik napján otthon maradtam és azt eszeltem ki, hogy mire hazaér megépítem a kis fakockákból álló utat a terasz és a kis kertitó között. Így is lett. Hazaérve mutatom neki az eredményt dicséretre áhítozva. Csak annyit bírt mondani, hogy ez az egyenes vonal nem maradhat. Készítettem egy szép kis íves utacskát, ez nem tetszett neki. Fogta, felszedte az összes fakockát és elkezdte kígyómozgás szerűen letenni. Így titokban megsúghatom, hogy a látszat ellenére teljesen egyenesen végig lehetett menni rajta anélkül, hogy az embernek kacsáznia kellett volna, mert pont egy kényelmes lépésnyi volt egy-egy ív. Ez volt az intő jele annak, ami mára lassan már megszokott a lelkemnél, hogy évente átrendezi, vagy inkább átépíti a kertet. A részletekbe nem megyek bele, mert se vége, se hossza, de annyit tudni kell, hogy mostanában előszeretettel épít mini kőkerítést a kertbe. Malterkeverési és falépítési tudás nélkül arra hivatkozva, hogy jó lesz ez így és, ha nem sikerül és összedől majd újra rakja.