Papayás osso bucco

Papayás osso bucco? Az meg mi a picsa? - hallom Sára kérdését, amikor mondom, hogy mi lesz a mai vacsora. A kérdés nem stílusos, ám de jogos. Csontos marha lábszár, az olaszok hívják osso bucco-nak, de lássuk be, a csontos marha lábszár elnevezés nem csal könnyeket az ember szemébe, sőt még a nyál sem fut össze a szájban. Na, jó a másik elnevezéstől sem, de az legalább izgalmasan hangzik. Vagy mégsem? Mindegy is, menjünk tovább!

Majdnem elfelejtettem, hogy a legutóbb vásárolt papaya felének elkészítése még várat magára, de valahogy ma rámköszönt, amikor kinyitottam a hűtőt. Arra gondoltam, hogy egy remek gyümölcsös ízvilágú osso bucco-t, azaz egy csontos marha lábszárat készítek belőle. Igen egyszerű gondolatok mellett alakítottam ki a receptet. A gyümölcsnek kell érvényesülnie, szóval semmi extrázás és kombináció-hegyek. Viszont azzal azért csak nem érhetem be, hogy  semmi más nem kerül az ételbe csak hús és papaya, meg egy kis só. Borsot éppen tehetnék hozzá, de az is snassz.

Aztán eszembe jutott, hogy mégsem az. Van ám olyan bors, ami remekül illik a gyümölcsös ízekhez és az a hosszú bors. Ez bár rokona a fekete borsnak, de a virágzó szőlők családjába tartozik. Amit megeszünk belőle az pont a kiszárított virág. Persze, ahogy a fotón is látszik ez nem a klasszikus virág kategória látványra. Csípős fajta, de van benne valami édeskés íz is és pont ez az, ami alkalmassá teszi, hogy gyümölccsel párosítsuk.

Az elkészítés egyszerű: a húst vaslábasba tettem az apróra vágott papayával és pár hosszú borssal. Nem szoktam ilyenkor mozsárban összetörni, mivel a hőkezelés közben teljesen szétesik, hiszen egészen apró szemekből áll, mintha icike-picike mák, vagy homokszemek lennének. Kb. másfél óra alatt megpuhult. Basmati rizzsel tálaltam.

Hozzávalók
marha lábszár
hosszúbors
érett papaya