A Műkedvelő esete a kertitó építéssel és a rizseshússal

Történt egyszer, hogy életem szerelme belépett az életembe. Ezzel még nem is lenne semmi gond, de szerelmünk hajnalán hoztunk egy közös döntést, miszerint az  amúgy jó adottságokkal rendelkező, ám kevéssé szerethető kertünket felújítjuk, pontosabban átalakítjuk, legpontosabban: a dzsungelszerű káoszból Kertet kreálunk. Na, ezzel sem volt elvileg baj, de az első előjeleket, miszerint a csajom egy "kreopata" le kellett volna vennem. Gondolom ilyen szó nincs, no meg én is ebben a pillanatban találtam ki. Jelentése annyira kreatív, hogy az már szinte klinikai eset.
Ekkor történt az, hogy a kertrendezés egyik napján otthon maradtam és azt eszeltem ki, hogy mire hazaér megépítem a kis fakockákból álló utat a terasz és a kis kertitó között. Így is lett. Hazaérve mutatom neki az eredményt dicséretre áhítozva. Csak annyit bírt mondani, hogy ez az egyenes vonal nem maradhat. Készítettem egy szép kis íves utacskát, ez nem tetszett neki. Fogta, felszedte az összes fakockát és elkezdte kígyómozgás szerűen letenni. Így titokban megsúghatom, hogy a látszat ellenére teljesen egyenesen végig lehetett menni rajta anélkül, hogy az embernek kacsáznia kellett volna, mert pont egy kényelmes lépésnyi volt egy-egy ív. Ez volt az intő jele annak, ami mára lassan már megszokott a lelkemnél, hogy évente átrendezi, vagy inkább átépíti a kertet. A részletekbe nem megyek bele, mert se vége, se hossza, de annyit tudni kell, hogy mostanában előszeretettel épít mini kőkerítést a kertbe. Malterkeverési és falépítési tudás nélkül arra hivatkozva, hogy jó lesz ez így és, ha nem sikerül és összedől majd újra rakja.

Mondanom sem kell, hogy a kerti tavunk sem a régi. Már nem ott van, nem akkora és a formája is más. Csütörtökre és péntekre kivettünk szabadságot és a hétvégét is erre áldoztuk. Most a szombatot mesélem el. Még pénteken kitalálta, hogy a teraszunkat kössük össze a tóval. Ez azt jelentette, hogy szedjem fel a füvet és a helyére tegyek le további térköveket. Megtettem. Amint meglátta kirobbant az agyacskájából az ötlet, miszerint mekkora királyság lenne, ha a meghosszabbított terasz egy csíkban tovább menne a tó szélén és akkor oda lehetne ülni a szélére és a lábainkat bele tudnánk lógatni.
Hát ezt is megcsináltam, de keserves utálkozás közben. Szerénynek mondható kőműves tapasztalatom (nulla) és a maximum 40 centis vízmértékem abszolút használhatatlansága miatt csak sokadszorra sikerült igazán vízszintbe hozni a dolgot. Arról nem is szólva, hogy ezek a rusztikus kövek véletlen sem voltak egyforma vastagok, tehát a sík talaj nem felelt meg az elvárásoknak. Minden kő alá más vastagságú talaj kellett, hogy szintben legyenek.

Mire ezzel is készen lettem drágaságom azon nyomban újabb ötlettel állt elő. Milyen klassz dolog közvetlenül egy medence partján napozni, úgyhogy építsem tovább, hogy egy fekvő ember is elférhessen rajta. Remek. Igen főnök!!! Hát kellett ez nekem? Egye meg az enyészet a kertet!!! A tó meg száradjon ki fenékig. Ha ötvenszer nem kellett kiemelnem a köveket, egyszer sem. Ez még csak a fizikai gyötrelmem volt, mert a java most jön. Ez a déli boszorkány egyszer csak beszól, hogy kellene enni is valamit és arra gondolt, hogy milyen jól esne neki egy rizseshús, a menzán evett olyat utoljára. Momentán én is. Klassz. Naná, hogy tudok szimultán a fáradtságtól remegő kezekkel köveket rakni és egyben főzni is pláne olyan ételt, amit utoljára legfeljebb gimnazista fejjel ehettem, csinálni meg sohasem csináltam. Futva szaladtam a neten megnézni, hogy mitől autentikus a rizseshús. Hát, nem tudtam meg. Ki, mikor, hogy...
Ki a zöldséggel együtt a húst, ki a rizst külön, ki mindent külön, majd a végén összekeverve. Feladtam és maradt a jól bevált kútfőből fiam, ha máshogy nem megy megoldás és még annyi instrukciót kaptam, hogy legyen benne gyömbér, mert az biztosan finom lenne.
A hús sertés lapocka lett, amit felkockáztam. Vöröshagymát apróra vágtam és megpirítottam üvegesre majd aprított gyömbért is tettem hozzá. De, ha már lúd, akkor legyen kövér. Mi baj lehet egy kis fokhagymától? Azt sem hagytam ki. Erre tettem a húst, amit fehéredésig tovább pirítottam. Tettem hozzá pirospaprikát, hogy szép legyen a színe, de csak amolyan narancsos és nem sötét, pörkölt színű. Lefedtem, és kb. egy óra alatt puhára pároltam. Fűszernek a kertből szakajtottam öt babérlevelet és vagy öt ág kakukkfüvet. A sárga és fehérrépát felkockázta az én lelkes segítségem, Sára, amit kis kacsazsíron megpirítottam, de csak félkészre némi fehér borral nyakon öntve.

Amikor a hús puha lett felöntöttem egy liter vízzel, beletettem a zöldségeket és úgy fél kiló rizst. Sűrűn kevergetve nehogy leégjen készre főztem a rizst. Amint készen lett beletettem a legzsengébb borsót, amit valaha ettem. Anyósjelöltem a pasijával amolyan vegyszer nélküli kertészetet tart fenn. Annyira apró és zsenge borsót adtak, hogy semmi főzés nélkül is remekül beletehettem a kész rizsbe. Ez lett volna a ráadás, ha nem visznek vissza oda az emlékeim, hogy ez az étel erősen borsos ízű. Így hát tettem bele egy kiskanálnyit a hőn szeretett friss zöld borsomból is. Azt kell mondanom, ha egy menő étteremben kaptam volna ilyet, akkor azt mondtam volna, hogy remek kivitelezés. :-)

Hogy ez amúgy megfelel-e a rizseshús követelményeinek, vagy sem nem tudom, de rizs és hús volt benne az biztos. Sára kétszer is szedett belőle. Este mellesleg nagyvonalúan megjegyezte, hogy mennyire elégedett a mai munkámmal. Nagy kő esett le a szívemről. Hogy a pasiknak miért van olyan híre, hogy naplopók? Vagy ezt csak nekem mondogatják a nők?

Hozzávalók
sertés lapocka
vöröshagyma
fokhagyma
gyömbér
színes paprika
babérlevél
kakukkfű
répa
fehér répa
borsó
rizs
száraz fehér bor