Huhh, ez talán így nagyképűen hangzik, szinte látom magam előtt, hogy Sára követeli, hogy írjam át. Talán így: kár volna tagadni, hogy rajongok az összetett ízekért, még az sem baj, ha az már inkább bizarr, mint finom. Mégis vannak napok, amikor a leges-legegyszerűbb íz élménye kerít hatalmába.
Visszatérve az összetett ízekhez: a legizgalmasabbnak azt tartom, amikor külön készítem el az összetevők nagy részét és csak a végén keverem ezeket össze. Ilyenkor a szájban, rágás közben elegyednek az ízek. Feltéve, ha rágnék. Én arra hivatkozom, hogy hedonista módon élvezem az evést.
Sára szerint ez habzsolás, amikor kevésbé szofisztikált egyszerűen zabálás. Naná! Alig 30 éve, hogy katonáskodtam, ahogy akkoriban illett. Én voltam a legmagasabb. Ez azért fontos, mert felénk az volt a divat, hogy a szakaszt alkotó három sort a magasság sorrendjében állították össze. Na kérem, a szakaszvezető baromarc volt a legkisebb. Nem arra célzok, hogy kicsisége miatt kompenzált, de az tény, hogy ennek én voltam sorrendben a legnagyobb áldozata. Azt találta ki, hogy ő megy be elsőnek és amikor végzett az evéssel vele együtt kell távoznia az egész szakasznak. Ez számomra úgy öltött valóságot, hogy amikor én kaptam meg az ételt, addigra ő majdnem készen is lett. Szóval, már sorbaállás közben elkezdtem enni. Minden étkezésem egy hajsza volt az idővel és falatokkal. Gyakorlatilag nem tudtam megenni a "fincsi ebédemet". Eszeveszett habzsolásomat én sem viseltem jól Sokat fájt a hasam. Mondtam is hőn szeretett és tisztelt szakaszvezetőmnek, hogy egyen lassabban, mert az nekem jó lenne. Megértő fiú volt. Megértette, hogy kapott egy újabb lehetőséget, hogy szívasson valakit. És ez a lehetőség jelesül én voltam. Nem kedvelt ez senkit, sőt szerintem engem még kevésbé.
Az volt felénk a jó szakaszvezető, aki egész nap alázta a népet és normális szót senkivel sem váltott, csak üvöltözött. Akkoriban még nem sok amerikai katonás-kiképzős filmet adtak le, ahonnan megtanulhatták, hogyan kell barom-arcnak lenni, így csak az lehet, hogy valaki járt ott és megtanította a hagyomány hű magyar bajtársakat, vagy egyszerűen ez szívből jött. Így történhetett, hogy csont soványra fogytam és állandóan éheztem.
A lényeg, hogy nem tudom a múltamat ezen a síkon feldolgozni :( Nem tudok szakítani vele :( Ma is úgy habzsolok, mint akkor, attól félve, hogy aki velem szemben ül elveszi előlem az elemózsiát :) 30 év komolyan mondom pikk-pakk elszaladt. Hol volt nekem időm megváltoztatni egy ilyen beidegződést??? Nem volt. Mondanom sem kell, hogy Sára ezt a magyarázatot nem kevéssé fogadja el, ezért van egy másik verzióm is a habzsolásra: Így esik jól. Aki beszól csak irigykedik, mert ő az evést ilyen vehemenciával képtelen megélni. Ez van. Komolyra fordítva nem jó ez így, de én élvezem. Na, ezt már Sára is elhiszi.
Sokan azt mondják, hogy így nem lehet élvezni az ízeket. Hát nekem semmi hiányérzetem sincs. Ez van :)
A mai vacsora - a fentiekkel ellentétben - az egyszerűség jegyében készült. Alapjául egy kis kínai rizstészta, gyömbér, szójacsíra, újhagyma szolgált. A tésztát sóz vízben kifőztem. A gyömbért apróra vágtam, az újhagymát 3 centis darabokra. Némi olajra dobtam a gyömbért és fél percig pirítottam, ezután került rá a szójacsíra. Ennek plusz két percet adtam, majd rádobtam az újhagymát is. Nyomban meg is locsoltam világos szójaszósszal és egy leheletnyi dashi kivonattal. Ez utóbbinak az a szerepe nálam, hogy a kevésbé intenzív ízű zöldségek esetében hihetetlen pozitív változást tud előidézni. Mint természetes ízfokozó, divatos nevén "umami", tudja mi a dolga. Nem kell ebből sok, maximum egy mokkáskanálnyi, vagy annyi sem. Szerintem ezért mondta Sára, hogy ez egyszerűen isteni. Jó találmány ez az umami. Csak megjegyzem a shitake gomba is tud ilyet és az mindig könnyebben beszerezhető.
rizstészta
gyömbér
szójacsíra
újhagyma
szójaszósz
dashi kivonat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése