Sára jó ideje nyaggat, hogy erről az ételről miért nem írok, amikor ez szemének és szájának is kedves emlék maradt. Hát azért nem, mert bár nekem is ízlett, de a tény az tény. Ez a finomság nem más, mint egy kis báránysült felhasználása úgy, hogy Ő is hajlandó legyen megenni, annak ellenére, hogy nem szereti a bárányt. Úgy tűnik, hogy túl jól sikerült a fúzió.
A rákot úgy esszük itthon, hogy megkérdezem Sárát hány darabot kér. Mivel ő közepes termetű (szerinte), szerintem kicsi, vagy valamivel magasabb, ezért ő ha 4-5 darabot kér, akkor én mint "nagy", azaz magas :-) 6-7 darabot kapok, jobb napokon 8-at.
Minden zacskó esetében marad valamennyi, ami már kevés kettőnknek. Így került elő három különböző méretű garnéla.
Hosszú évekig el sem tudtam képzelni, hogy egyes konyhák minek készítenek hal-hús párosítással ételeket. Nehezen tudtam elképzelni, hogy a két teljesen ellentétes ízvilágot hozó összetevő, hogyan lesz finom együtt. Aztán kipróbáltam egyszer, kétszer, háromszor. Azért ennyiszer, mert nem akartam elhinni, hogy ennyire ízlik és finom.
Nézzük a mostani receptet: Nem sok olajban egy centinyi, apróra vágott friss kurkumát egy percig pirítottam. Ettől szépséges sárga olajat kaptam. Beledobtam a rákokat nagyság szerint növekvőő sorrendben. A vége felé még a centis darabokra vágott újhagyma is hozzá került és egy perc további süléssel el is érte a már nem zavaróan nyers, de még ropogós "pont így szeretem" állagot.
És nézzük a bárányt! Ez volt a nehezebb dió. Az nem árt, ha valamilyen módon nem két egymástól független étel kerül a tányérra, hanem ki is egészítik egymást. Úgy fogtam fel a kihívást, hogy mintegy mártogatóst gyártok belőle. A rák úgyis száraz lett, szóval a hús megérdemelt egy kis mártást. Így hát édeskésben gondolkodtam, de azt is szerettem volna, ha a hús aromájában megjelenik a rák íze. Persze eszem ágában sem volt összekeverni őket. A megoldás az enyhe rák ízre a csípős rákpaszta volt. Ennek messze nincs annyira vad íze. Azt is elárulom, hogy a vietnámiaknak van egy csípős marhahúsos levese, amiben pont ez a paszta adja a csípősséget és a lényegi aromát.
Fekete szójaszószt, az említett csípős rákpasztát, cukrot, kis citromlevet és halszószt összekevertem. Kis vízzel felöntöttem, rottyantottam egyet rajta és félretettem. A hússzeleteket olajon megpirítottam, hogy ropogósak legyenek. Addigra a szósz hűlt annyit, hogy keményítőt keverhessek bele. Ezt ráöntöttem a forró húsra, kevergettem rajta néhányat és pillanatok alatt létre is jött a kívánt szószos állag. Arról, hogy mennyi szószhoz mennyi keményítő kell nem írok semmit sem, mert mindez nagyban múlik kinek milyen keményítője van otthon. A burgonya, kukorica, tápióka, nyílgyökér keményítők mind máshogy viselkednek. Én a burgonyára esküszöm, de a nyílgyökér hatékonyabb és sokkal kevesebb kell belőle. Könnyebb is hibázni és máris kész a sajt állag. Persze nem a krémsajté :-) A kétféle íz közé hídnak az általam már többször használt udon tésztát használtam. Semleges ízével selymes állagával jó szolgálatot tett. Természetesen bármilyen rizstésztát el tudok képzelni hozzá. Ez valójában egy kis játék volt, amit az alkalom szült. Ahogy mexikóban megszületett a csokis pulyka, akként jött világra az az étel is. Csinálnom kellett gyorsan valamit a meglévő maradékokból. Nézegetve a fényképet nehéz lenne elmagyaráznom mi is volt ebben annyira jó, hogy Sára nyaggasson a megírásáért, miközben köztudott, hogy nem kedveli a bárányt. Na ez benne a titok, amit én sem tudok. Kérdezem imént Sárát, hogy mi volt benne a jó? Azt mondta érdekes volt, finom volt és egyben volt, no meg éhes is voltam. Mondta nevetve. Tudod mit kapsz vacsorára te nyavalyás!!! Az mindenesetre biztos, hogy csak akkor mond jót a főztömről, ha nem talál benne hibát. És többnyire talál. Azt mondja nem engedhetek meg magamnak kilengéseket. Dehogynem csillagom. Egy férfi tudod milyen elnéző tud lenni magával szemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése