Mindig azokat a húsokat szerettem, amik kevés csonttal bírtak. Szóba sem jöhetett a szárny, vagy a hát, a nyakról nem is beszélve. Azonban be kell látnom, hogy ha valóban ízes ételt, vagy ízes húst akarok enni, az bizony a csontos részekből kerül ki. Mára oda jutottam, hogy pl. csirke sütés esetén szívesebben nyúlok a szárnyakhoz, mint a mellhez, vagy a combhoz, mert olyan ízes sültet egyik rész sem tud produkálni, mint a szárny. A levesek esetében pedig méginkább érvényes ez a megállapítás. A leves ízét a csontok adják meg. Így nem esett nehezemre nyakból levest készíteni.
Ez egy igazi vasárnapi ráérős leves, ami inkább készül el vacsorára, mint ebédre.
A libanyakat először sütőben jól átsütöm. Nem kell addig sütni, amíg leválik a csontról, de nem is maradhat nyers.
Amikor ez megvan hagyom egy picit kihűlni, majd egy lábasban zöldség alaplével tovább főzöm. Ezt az alaplét éppen néhány hete csináltam, amikor a rengeteg erdei gombát szedtük. Ennek egy részéből és egyéb zöldségekből órákon át főztem az alaplét, amit most csak elő kellett kapni a fagyasztóból.
Szóval, lassú tűzön főzögettem tovább, hozzáadva egy kevés egész fahéjat, néhány szem szegfűborsot és egy-két szelet gyömbért. Befejezés előtt fejtett babot, két féle sárga répát és fehér répát, valamint egy kevés burgonyát főztem hozzá.
Úgy szeretem, ha hús leomlik a csontról, amint az ember a szájába veszi, viszont a répa maradjon enyhén roppanós, hogy beleharapva érezzem az eredeti, édeskés ízét.
Ez most pont ilyen lett. A fahéj és a gyömbér az ízén túl fenséges illatot is adott az ételnek.
libanyak
alaplé
sárgarépa, fehér répa
fejtett bab
gyömbér,
szegfűbors
egész fahéj
2 megjegyzés:
EZ naaaagyon finom lehetett! (amúgy is imádom a nyakat a levesben:-) És a kép gyönyörű!
Örülök, hogy tetszett. Köszönöm.
Megjegyzés küldése