Megkérdeztem ma Sárától, hogy szerinte milyen gyakran ismétlek egy-egy ételt. Azt felelte, hogy nagyon ritkán, bár van egy-két kedvencünk, amit időről - időre megcsinálok. A tofumetélt saláta például elég gyakori fogás nálunk, a top kedvencünk a szecsuáni csirkeszárny, amiről még nem is írtam, pedig megér egy misét, és ott vannak a vietnámi levesek, na meg a mogyorószószos rák.
Végig futott az agyamon ezeknek az ételeknek az íze. Nagyot nyelve csak annyit mondhatok, nem csoda, hogy ezeket ismételgetjük.
A legtöbb esetben inkább ízvilágot ismétlek, miközben keresem az új változatokat. Jobban vonz a kísérletezés, mint a bejáratott út. Ennek persze megvan az a veszélye, hogy az ember piszkosul elront valamit. Persze ebben meg az a kihívás, hogy ki lehet-e javítani a hibát. Néha ami rendesen eldurvult egy másik ízzel ellensúlyozható, sőt néha kellenek is az ellentétek. Szóval izgalmas játék kísérletezni.
Alig fél órája hívta egyik ismerőse a Sárát és kérdezte tőle, hogy honnan szedem a recepteket és a képeket, melyik gasztro portálról vannak az ételek. Már meg sem lepődünk egy ilyen kérdésen, mert rendszeresen felteszik nekem. Jó, vagy rossz hír, az a helyzet, hogy minden recept és fénykép az én kreálmányom, vagy ha nem, akkor odaírom. Az nem zavar, sőt némi büszkeséggel tölt el, hogy azt hiszik az emberek, hogy mindez egy szakács munkája, inkább azon aggódom, hogy ha másolónak gondolnak, na ez az, amit nagyon nem szeretnék. Bocsi, a panaszért, egyszerűen csak kifakadt belőlem, és az a jó, hogy a blog műfaja még egy ilyen kisebb önsajnálkozást is elbír...nem úgy, mint a csajom. :-)
Ma csak annyiban kísérletezek, hogy az alapanyagot még nem használtam. Apró édesvízi tarisznyarákokat főztem levesnek. Ezek a rákok kb. 7-8 centisek, és be kell vallanom, hogy nem sok hús van bennük. Az azért igaz, hogy vannak, akik megsütik és elrágcsálják. Ropinak megsütni nem érdemes, mert túl nagyok és kemények. Leginkább elrágcsálni lehet és kiszopogatni a finom, édes szaftokat. Egyszer láttam kínaiakat tarisznyarákot enni. Akkor elég érthetetlen volt, amit tettek, mert mindössze annyi látszott, hogy a rákdarabokat a szájukba vették, megrágcsálták és kiköpték. Ma már tudom, hogy ez volt a legcélravezetőbb módszer. Semmi gond, ha a levesben főtt rákokat valaki nem eszi meg, de érdemes elcsámcsogni vele.
Szóval azzal kezdtem a főzést, hogy egy darab gyömbért és galangal gyökeret beleszeleteltem egy lábosba és adtam hozzá egy kanál olajat. Kissé pirítottam, hogy felszabaduljanak az aromák, majd hozzá tettem egy egész kevés friss kurkumát is, hogy szép sárga legyen a leves. Kis idő múlva felöntöttem vízzel és daráltam bele borsot és sót.
A rákoknak a farokrészét leszedtem és csap alatt kimostam amit lehetett a testből. Ezzel végezvén beledobtam őket a már forró vízbe. Ilyenkor bizony felhabzik a víz és minden habot le kell szűrni. Nagyrészt minden felesleg kifő a rákokból. Kb. 20 percig főztem, hogy a páncélból jól kijöjjenek az ízek. Persze a hosszú idő miatt alig marad ehető rész a rákban, ezért az is járható, hogy pár rákot az ember félretesz és csak a többit főzi 20 percig.
Tettem még a levesbe egy mokkáskanálnyi rákpasztát is és egy egész kevés chilit, mert csak pikáns és nem csípős ízt szerettem volna. A főzés utolsó két percében beledobtam egy hajszál vékonyra szeletelt sárgarépát és félbevágott cukorborsót, valamint szójacsírát. Talán még a két perc is sok akkor, ha az ember ropogósan szereti a zöldséget. Tálaláskor a leves tetejét megszórtam korianderrel és újhagymával. Mivel nem igazán fűszereztem intenzíven, a rák íze szuperül tudott dominálni.
Mindenki szerette, de az igazi elismerés, hogy a fiam azt kérte csomagoljak neki belőle. Juhéjj!!!
édesvízi tarisznyarák
gyömbér
galangal gyökér
kurkuma
rákpaszta
chili
sárgarépa
cukorborsó
szójacsíra
koriander
újhagyma
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése