Daraszerűen esett egész nap az eső. Nem lett volna hideg, de a nyirkos levegő mégis megborzongatta az embert. A színek is mintha megfakultak volna a kertben. Nem szeretem az ősznek ezt az arcát, valójában én a nyár embere vagyok. Nagyon jól viselem a kertben ücsörgést akár a napernyő árnyékában, vagy éjjel a langy levegőben a csillagok alatt, kedvenc whisky-met kortyolgatva. Persze, ha nincsenek szúnyogok, de az idén ezt is elég jól megúsztuk. Na, de ez a mai nap...
Rossz időben és ha rossz kedvem van, intenzív, vagy durván csípős ízekhez nyúlok vigasztalásért. Engem nem édességgel lehet levenni a lábamról. Igaz, hogy a katonaságnál igen jó haverom lett a csoki, tömtem magamba, amikor csak tehettem. Nem csoda, mert a kaja ehetetlen volt.
Ritkán szoktam katonaságból hozott sztorikat mesélni, de erről most pont eszembe jutott egy. Szerencsére, vagy sem, alig párszor osztottak be a tiszti konyhára dolgozni. Karácsony volt és a romlott halászlé miatt az egész laktanya gyomorrontással küzdött, néhányunk kiviételével, akik a tiszti konyhán dolgoztunk. Az egyik tiszt (akivel egyébként afférjaim voltak) arra ragadtatta magát - miközben kiköhögte a kérdést: Honvéd elvtárs! Mi van vacsorára? - hogy végigcsúszott a rozsdamentes tálalópulton, akár egy jégkorong, és a pult végén majd a hasáig hajolva belekukkantott a kondérba.
Körömpörkölt szaloncukorral. - hangzott a válaszom. Rendben, hozza ki! - mondta, nem kis meglepetésemre. Nagy örömmel vittem kifelé a vacsorát az asztalhoz, ahol rajta kívül még három tiszt ült. Letettem és vissza is mentem a konyhába, de alíg értem be, hallom, hogy hív. Kezdtem sejteni, hogy ez a tréfa talán nem fog jól elsülni. Legalábbis nem az én javamra. Kimentem, mire azt mondja, hogy nem látja a szaloncukrot, nincs is benne. Mit lehet erre mondani? Innen már nem igen van visszaút: Főhadnagy elvtárs, jelentem azért nem láthatja, mert belefőtt szép krémesre. Vagy úgy! - jött a nagy felismerés.
Egyszerűen nem esett le neki, hogy ez egy átverés, annyira önhitt volt, hogy fel sem merült benne, hogy egy katona gúnyt űzhet belőle. Nem így az asztaltársai, gyorsan felvilágosították a tényállásról.
Másodperceim voltak, hogy elérjem a konyha bejáratának ajtaját, ahol biztonságban lehettem tőle, mert a szabály rá is vonatkozott: aki nincs szolgálatban, nem lépheti át a küszöböt. Az egy másik sztori, hogy a későbbiekben hogyan alakult az adok kapok. A lényeg, hogy még a tiszti kaja dézsmálása sem erősítette az édességekhez fűződő viszonyomat. Csoda, hogy a durván fűszeres és az erős ízek vonzanak?
A mai menühöz visszatérve: rossz idő, rossz kedv, jó kaja. Ez esetben jó erős, piszkosul erős.
Saját termésemből válogattam néhány édes paprikákat a zamat miatt, és többet az erősekből az időjárás miatt. :-) Össze-vissza öt félét daraboltam fel.
Első lépésként csirkeszárnyat sütöttem jó ropogósra 180 fokon a sütőben. Amíg készült, megpirítottam egy fél marék gyömbért, utána dobtam a paprikákat, vörös és újhagymát, majd osztrigaszósszal locsoltam meg. Végezetül egy leheletnyi cukor került bele, majd az egészet összeforgattam a megsült szárnyakkal. Ez egy kínai módon készült fogás, bár a kínaiak ritkábban használják az osztrigaszószt csípős ételhez, viszont nekem ízlik így.
A végeredmény vékony mázzal bevont, ropogós hús, ami oly mértékben csíp, hogy... Nem, nem, nem mértékkel, hanem mértéktelenül csíp. Ahogy lenyelünk egy falatot az végig égeti a nyelőcsövet és a gyomrunkban is érezzük a maró érzést, ami mégis több, mint puszta égető, erős íz, mert a gyömbér és az osztrigaszósz úgy bolondítja meg az egészet, hogy az ember a következő, és az azt követő falatokat is utánaküldi, miközben úgy érzi, hogy mindez igazából nem embernek való.
Na, ez kell a rossz napokra.
Az osztrigaszósz egyébként úgy a legjobb és legegyszerűbb is, ha simán elkészítjük, megsütjük a zöldséget, halat, rákot vagy húst, belekeverjük a szószt és megszórjuk újhagymával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése