Canelloni mángolddal és túróval

Canellonit szerettem volna enni túróval és spenóttal töltve, jó sok paradicsomszósz fürdőben, a tetején sajttal. Mindig is szerettem az olasz konyhát, de mostanában hanyagoltam, vagy inkább az hanyagolt engem, mert nem hívott fel keringőre, nem inspirált.
A spenótos canellónihoz épp csak a spentót hibádzott, de volt helyette saját termesztésű színes mángoldom, amit azért sem sajnáltam beáldozni töltelékként, mert nem lettek igazán szépek, pontosabban kicsik lettek. Ennek leginkább az lehetett az oka, hogy egy nagy cserépbe szórtam a magokat, de annyit, amennyi egy négyzetméterre is elég lett volna. Szegény gyökereknek nem maradt elég hely. Egész nyáron vártam a csodát, hogy jól megnőnek. Így őszre meguntam a várokozást. Pedig annyira szépek. Van zöld, sárga, rózsaszín és lila szárú is közöttük.

Temérdek agymunka erdményeképp - ahogy Julien király mondta a Madagaszkárban :-)) - arra a követeztetésre jutottam, hogy ha már megmaradtak bébi méretben, akkor eldugom őket az avatatlan szemek elől, és erre tökéletesnek bizonyult a canelloni és persze az is segített a döntésben, hogy nem volt itthon spenót.
Ez a zöldség úgy viselkedik minden szempontból, mint  a spenót, de intenzívebb ízű és kissé fanyarabb is. A mángold leveleket kis darabokra vágtam és összekevertem túval. Daráltam bele borsot és enyhén megsóztam.
A sóról jut eszembe, hogy régebben el sem tudtam képzelni, jogy kevesebb sót használjak, aztán gyengéden csökkenteni kezdtem a mennyiségét. Mára ott tartok, hogy nagyon keveset használok. Így az étel íze is jobb. Gondoltatok már arra, hogy miért sózzák annyira a nagyipari húskészítményeket? Mert elnyomja az undorító ízeket. Egyre ritkábban veszek nagyban előállított szalámi féléket, inkább kistermelőktől vásárolok. Amikor nagyritkán mégis veszek, döbbenek rá, hogy milyen írdatlanul sósak a bolti szalámik. Ha jó alapanyag jut a kezembe alig kell sót használnom.

Szóval a túrómasszát óvatosan beletöltöttem a canellonikba. Szépségesen elrendeztem őket egy porcelán sütőformában. Természetesen a saját paadicsomszószunkkal öntöttem le, majd ráreszeltem a sajtot. Zutty, be a sütőbe 180 fokon.
Most jött a munka legfontosabb része: a sütő elé telepedtem egy sörrel és intenziv figyelmem alá vontam a sütés folyamatát. Egyre többet használom a sütőt, de nem nekem való. A tűzhelyen való főzés a folyamatos munkát jelenti.



Ha valami csak úgy magától készül, akkor elfoglalom magam mással és soha többet nem jut eszembe, hogy valamit a sütőbe tettem. Ennek egyenes következménye, hogy szép pirult lesz az étel teteje. Pontosabban fogalmazva jól odaégetem. Na, ennek megoldására kell a sámli és a sör. Szép lett, sőt illatos, amit a kissé megpörkölődött sajt áraszt magából.
Viva Italia!